…-val sem utazom többet!

Régen (a békebeli 1997-2000 közti időszakban) sokat vonatoztam fel Gödöllőről (ahol laktam akkoriban) Pestre. Csak úgy heccből – tellett a sokaknak már akkor is felesleges luxusként emlegetett, nagy, kék, sínen futó járgányra. Tegyük hozzá: volt (és van) kocsink.

Mondom: csak szórakozásból. Amíg kedves szülőm reggel kocsival felment a munkahelyére, a családi triász másik két tagja délután 4-5 felé feldöcögött a Keletibe, hogy holtfáradt, manikűrözéstől remegő kezeivel ne kelljen fognia VW Polo-nk kormányát.

Még egyszer mondom: csak azért, mert nem volt jobb dolgunk. (Meg persze segítőkészségből, de most nem ez a lényeg /ha-ha/ ).

Miután szeretett fővárosunkba költöztem, jó ideig nem találkoztam a zakatológépekkel. Pedig néha hiányzott a Keleti pu. varázslatos hangulata és zsongása (igen, így éreztem magam ott 4 évesen), ahogy az ember bámul el a messzeségbe, követve a késve elindult vonatok sziluettjét, ameddig azok el nem tűnnek a láthatáron, a nyomasztó (ismétlem, 4 éves voltam!) hang…

Az ikszedik vágányra szerelvény érkezik. A vágány mellett, kérjük, vigyázzanak.

Egyszer az osztályomat egy, Budapestről szóló előadássorozat(-szerűség, annak, aki ismeri ezt a fogalmat: témahét) során elvittek minket a Nyugati pu. ellenőrizgető-akármijébe. Minden szupertitkos volt, és ami nem volt, ahhoz nem mehettünk oda, mert használták. Óh, de sokat láttam leghátulról, legalacsonyabbként!

A helyi emberke által tartott „előadást” (ha jól emlékszem a számra) kétszer megszakította a telefoncsörgést. Hej, ha akkor ütközött volna össze két (remélhetőleg üres és értéktelen /felmerül a kérdés, nem igaz ez a két melléknév a MÁV összes járművére?/) vonat, akkor talán láthattunk volna valami…értelmeset.

Én (és alacsonyabb, háttérba húzódó társaim) érdeklődve szemléltük a kaspót és a válaszfalakat. A kopott tapétát, a poros, koszos szobákat… fotózni nem (sem) lehetett, persze. Így sajnos – habár akkor eszembe sem jutott, hogy valaha is blogot írjak – csupán puszta szavaimra hagyatkozhattok ezzel a témával kapcsolatban.

Nemrég olvasgatva a Kötött pályát, (másik blog) arra a megdöbbentő felfedezésre jutottam, hogy a vonaton létezik olyan, hogy ÁLLÓHELY.

Hátammegmi’?

A fentebb említett utakon nem csak végig ültem (és nem, nem voltam udvariatlan, nem volt kinek és miért átadni a helyet, mert), hanem láthattam, ahogy sosem volt álló ember a vonaton!

Akkor még nem roncsoltak még szét mindent a MÁV házatáján, nem sztrájkoltak őrült módjára, de úgy látszik, már akkor sem volt kedvelt közlöködési eszköz.

Ma meg egyenesen kínzóeszközzé lehetne nyilvánítani.

Hogy mire alapozom ezt az állítást?

Nem állíthatom, hogy az ezredforduló óta nem ültem vonaton… az iskolai táborokba nem helikopterekkel mentünk (ha-ha). Nyár vége/eleje – a jó kis gatyarohasztó meleg, a tömeg (70 gyerek + tanárok két vagonra), a kényelmetlen ülések (nyáron /mű/bőrülés?????), a lehúzhatatlan/összefirkált/törött ablakok, az asztalnak csúfolt teknősbékapácél-méretű, kopott vaslap… ez az igazi keleti kényelem!

Igen… keleti. Balkáni? Ramaty? Undorító? Magyar? Szinonimák ezek egyáltalán?

Ezen poszt részben a blog népszerűsítésére (pontosabban a spam nélküli terjesztés elősegítésére) született, vállalom. De legalább tartalmaz némi mondanivalót… nemde?